en-A varrás művészete ...

A varró a hímzést a vászon bal oldalán, a tervezett minta közepén kezdi el. A varrással magától elfelé indul. Szálszámolásos munkánál a minta első szakaszát mindenki kiszámolja, a többit ehhez igazodva rendesen csak találomra varrja oly módon, hogy a vászon minőségétől függően két vagy akár három-négy szálat vesz egy-egy öltéshez a tűre. Az egyes díszítőelemeket rájuk fektetett varrótűje vagy előre kiszabott cirok- vagy fapálcika hosszával méri le. Halad, amíg a vászon tart, és "végzi a mintát, ahol végzi". A specialista varró viszont az egész hímzendő felületet kiszámolja, és pontosan a középről indítja el a varrást. Az ilyenek hímzései kétfelől szimmetrikusan végződnek, esetleg egy-egy félmintával - a nem specialista varró balról mindig egész mintával kezd, de szerencse dolga, hogy a másik oldalon sikerül-e egész mintával befejeznie. 

Mintaszerkesztés: 

A túlnyomóan csík alakban elhelyezett díszítményeknek sajátos belső tagolása van. A csíkon belül, különösen a párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal s azon túl keskenyebb peremdísz, esetleg peremdíszek sorai keretezik. Ezt a fölső-alsó szegélydíszt nevezte a korábbi szakirodalom mesterkének.

Általában a középső sáv a főminta. Vannak azonban olyan párnavégek is, amelyeken a középső minta a keskeny, és kétfelől a két peremdísz alkotja voltaképp a fő mintát. Ez utóbbi mintaszerkesztés kivált az ország Nyugati felében fordul elő (régi dunántúli hímzések, vasi hímzések, sárközi halottas párna). Az Alföldön és Erdélyben a peremdíszek általában keskenyek, néha el is maradnak. A főminta megszerkesztésének számos lehetősége közül a magyar hímzéseken leggyakoribbak: azonos szakaszok ismétlése egymás mellett (így virágtövek, egy központból sugarasan indított virágok stb.) és a leveles-virágos hulláminda, valamint a hálózatos elrendezés (pl. székely hímzések). Némelyik mintának van függőleges középtengelye - amelytől jobbra-balra a minta egymás tükörképe (így ismétlődik tükörképszerűen Ábrahám-Izsák - Ábrahám áldozata - ábrázolása is.) másoknak nincs, és a motívumok, szakaszok csak egymás mellé vannak mintegy letéve.

Az ismétlések, az egymás mellé helyezett szakaszok száma ugyancsak jellemzi a lokális hímződialektusokat. Vannak egynézetű minták, melyeken pl. valamennyi virágtő az alsó peremen áll, és olyanok, amelyek alulról-felülről egyformát mutatnak, s olyanok is, amelyek vízszintes középtengely mentén szimmetrikusak. Ezektől a szabályos ismétléseken alapuló szerkesztési módoktól különbözik az a később jelentkező szabad mintatervezés, amelyik csupán bizonyos belső arányokra, belső egyensúlyra, a díszített felület egyenletes betöltésére törekszik, mint pl. a matyó lepedőszéleken, Kalocsa vidéki párnákon.

Stílusperiódusok: 

A magyar népi hímzés igen nagy számú fennmaradt emlékének rendszerezésére, áttekintésére az egyik lehetőség a stílusperiódusok szerinti. Ebben a rendszerezésben nehéz elhelyezni egyes elemi, egyszerű díszítéseket (pl. romanyai hímzés), olyan régies mintákat és technikákat, mint a geometrikus, szálvonásos, vagdalásos munkákat, amelyek igen régiek és jóformán időtlenek, mert már a legkorábbi emlékanyagban ott vannak, de végigkísérik a későbbi szakaszok változó stílusú hímzéseit is (pl. zalai hímzések, csökölyi hímzés, mezőkövesdi hímzések, kalotaszegi hímzések, szentistváni hímzések.

Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegei (régi dunántúli hímzések, régi felföldi hímzések, régi tiszántúli hímzések). Erre tulipános (liliomos), szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika, olykor páros madarak, pávák közé állított virágtövek, hullámindák, koszorúk a jellemzőek. A régi stílusú hímzések egy jelentős része színes szőrfonallal készült (ez a múlt század közepétől már nem fordul elő), de emellett pamuttal, kivételesen selyemfonallal is. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata.

A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílusok megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki (pl. újabb felföldi hímzések, borsodi hímzés, buzsáki hímzés, balavásári hímzés, Felső-Marosmenti hímzések, stb.) Néhol, pl. Mezőkövesden és a Mezőségen (mezőkövesdi hímzések) látványosan új, szabad komponálási rendszerre állnak át a korábbi szabályos ismétlésen alapuló szerkesztés helyett. Tájak és népcsoportok, sőt egyes községek szerint a hímzőstílusok ekkor válnak a legváltozatosabbá, legegyénibbé, ekkor szakadnak el a korábbi mintaszerkesztés fegyelmétől.

A régi stílusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája viszont leegyszerűsödik, s a színek és a minták lesznek sokfélék. Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok kialakulásához vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta végre. Ezekben a századforduló körül, ill. a 20. században főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg a városi előnyomdák mustráit is fölhasználó újfajta minták, melyeknek tervezése, színezése gyakran naturális törekvéseket mutat (Kalocsa vidéki hímzés, sióagárdi hímzés, boldogi hímzés, turai hímzés).

Lokális hímzőstílusok:

A táji, helyi hímzőstílusok olykor csak egy-egy stílusperiódushoz tartoznak, így a régi stílushoz a vasi hímzések, rábaközi hímzés, pécsi hímzés, orosházi hímzés, hódmezővásárhelyi hímzés, kunsági hímzés, torockói hímzések, stb. Az új vagy parasztstílusokhoz az újabb felföldi hímzések, szentistváni hímzések, bogácsi lepedőszélek, somogyi inghímzés stb.; a legújabb stílushoz végül az imént felsorolt hímzéscsoportok. Más helyeken a hímzés alakulása s ezen belül az egyes minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető, így a sárközi hímzésekben, halápi, mezőkövesdi, kalotaszegi, mezőségi, szilágysági hímzésekben. Ezek egyben a legtöbbet hímző vidékek, ahol különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző tárgyféleségekhez kapcsolódva.

Sajátos egyébként, hogy a hímzésben kiváló vidékek általában szőttesben is kiemelkedőt alkottak. Egy-egy lokális stílus az adott korszak közkeletű mintáiból és kompzícióiból általában csak a változatoknak egy meghatározott készletével él. Széken pl. 11 minta varrása volt és van ma is gyakorlatban, ezek közül többnek szálszámolásos és szabadrajzú változata is ismert (széki hímzés). A megfogalmazásban, kivitelben kifejezésre juthat az egyes előrajzolók, ill. varrók egyénisége anélkül, hogy ennek a megszabott mintarepertoárnak határait túllépnék. Torockón is tíznél kevesebb mintát varrtak kétféle technikával, és úgy tűnik, éppen az egyszer elért tökéletes mintának a pontos és precíz ismétlésére törekedtek. De pl. a Sárközben, ahol a halottas párnákon csupán kétféle minta fordul elő, az egykorú vagy nem sokkal későbbi korai főkötőkön a virágtövek, gránátalmák, rozetták és indás szárú minták jóformán beláthatatlan változatsora található meg.

A népes és sokat hímző Mezőkövesden, Kalocsán a kiváló varrók és az íróasszonyok szinte versengve törekedtek újításokra, de a félreérthetetlenül mezőkövesdi, ill. kalocsai stílus keretén belül. A lokális stílusok történetében lehet nyomon követni egy-egy minta, motívum lépésről lépésre történő átalakulását, megjelenésének megváltozását. Ez az alakulás néhol az egyszerűsödés, erőteljesebbé válás, másutt a szétesés, ismét másutt a megsokszorozódás, bonyolulttá válás különböző irányaiba haladt.

Felhasznált irodalom:

Farcy, Louis de: La Broderie du XIe s. jusque' à nos jours (Angers, 1890);

Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I-V., Bp., 1907-1922);

Haberlandt, M.: Textil Volkskunst aus Österreich (Wien, 1912);

Undi Mária: A magyar népi hímzés öltéselemei (Népr. Ért., 1927);

Győrffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930);

Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940);

Meyer-Heisig, E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956);

Václavik, A.: Volkskunst und Gewere (Praha, 1956);

Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961);

Schuette, M. V.-Müller, S.-Christensen: Das Strickereiwerk (Tübingen, 1963);

Boser, R.-Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969);

Boguszlavszkaja, I. Ja.: Ruszszkaja narodnaja Visivka (Moszkva, 1972);

Geijer, Ágnes: Úr Textil Konstens Historia (Lund, 1972).

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Kövess bennünket a Facebookon is!