en-A hímzés eredetéről .....

A hímzést a paraszti szóhasználat gyakran varrásnak nevezi és varrónak a speciális készségű hímzőt. A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a rátétet vagy a szőtteshímet. Vannak olyan átmeneti technikák is, mint a szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hímzés, de a szálat a szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készítője.

Kezdetleges hímzőtechnikák már a neolitikumban kimutathatók. Az a feltételezés, hogy a hímzés a szőttesből alakult volna ki, ez idő szerint nem bizonyítható. A paraszti életforma alakulásának sajátos magyarországi feltételeivel függhet össze, hogy a 19. sz. elejétől rohamosan megnőtt pompaigény, elsősorban a család nőtagjainak munkájával előállított hímzéseket sokszorozta meg számban, és mellettük még a viszonylag nem drága cserépedényeket.

A hímzés intenzitásában azonban tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett. Ezeken a tájakon a nagyon munkaigényes hímzéssel számottevő többletmunka hárult az asszonyokra.  

Hímzésféleségek: 

A felhasznált alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzéseket, amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái. A hímzések másik nagy csoportja a szűcshímzéseké és a szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek tehát tanult kézművesek készítik; ritkán kontárok, sőt a mesterek családjához tartozó nők is. Noha ugyanazoknak a parasztembereknek készült mindkét hímzéscsoport, a kettő mégis elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák alapján, de elválik egymástól azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a mintakincse, más előképekhez igazodtak.

Hímzéssel díszített tárgyféleségek: vászon kerülhetett az öltözetdarabok közül a főkötőre, női, illetve férfi ingekre és kötényekre, pruszlikra, ujjasra, gatyára, fátylakra, zsebkendőre, stb. A házbelsőhöz tartozó ruhaneműek közül a párnahéjakra, párnavégekre, dunnavégekre, lepedőkre, ágyfűtől valókra, abroszokra, és különböző kendőfélékre, melyeket vagy a rúdra, vagy szegre, vagy a törölközőtartóra tettek. Speciális ünnepi alkalmakra készültek komakendők, vőfélykendők, násznagykendők, mosdató kendők, stb.

A parádés szoba a hímzések egész sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései - és szőttesei - különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállítják (terített ház), halálesetkor, amikor kivált a fiatalabb halott, ravatalán egymás mellett és egymás fölött hímzett és szőttes vászonfélék sorozatai pompáznak.

Mindezeken a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszó és érvényesülő széleire. A magyar népi vászonhímzéseken a hímzés általában zárt csíkot alkot (kivált az ágyi ruhákon, de pl. a kötényeken, ingujjakon, kézelőkön is), ami mellett, fölött a díszítetlen alapanyag bőven érvényesül. A szabással készített öltözetdarabokon fordul elő a hímzés szabásvonalakhoz igazodó elhelyezése, esetleg a legújabb stílusú hímzéseken az egész felület beborítása.

A hímzés technikája:

A hímzőfonal lehet szőr (a magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári gyapjú (régebben a merevebb szálú nordisk nevű, később a lágyabb berliner), pamut (sodrott, ill. alig sodrott szövőpamut), házicérna, szűcsselyem kettébontva - ami által fodrozódó felületet ad - és végül műselyem. A palócoktól arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták ki az első színes szálakat hímzéshez. Az aranyhímzés csak szórványosan és inkább mesteremberi szinten, ill. történeti forrásokban fordul elő. A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a hímzéshez nemigen kell. A Sárközben, a Drávaszögben a főkötőket hímezték rámán; Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartókra aggatták a különböző színű szálakat a hímzéshez. A varrókészség, a fonalak helye egyébként kisméretű, gyakran fedeles hímzőkosárban van, ezek mintájára az Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek.

A kifejezés számára igen változatos lehetőségeket jelent a magyar népi hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok kombinációi. Négy nagy csoportba osztjuk az öltéseket: 1. laposöltéses csoport: egyszerű laposöltés, váltogatott laposöltés és háromsoros laposöltés, száröltés, előöltés, tömőöltés, gépöltés, hamis laposöltés, ágasöltés, négyzetöltés, kockaöltés, fogasöltés, fogazás. 2. Keresztöltéses csoport: egyszerű és virágos keresztöltés, szálán varrott öltés, álló kereszt, Margit-öltés, torockói keresztöltés, soproni egyszerű kereszt- és fonatöltés. 3. Hurok- és láncöltéses csoport: huroköltés, láncszem, láncöltéssor, kisírásos, írásos öltés, zsinóröltés, mezőségi öltés. 4. Átcsavarásos és szálvonásos technikák: átcsavarás, csomó (öltés), lyukhímzés, subrikolás, szálvonalas felületkitöltés, vagdalás. Végül megemlítjük a varrógéppel készített hímzést: a nyargalást, amellyel sok vidéken kötényeket, ujjasokat, ingeket, pruszlikokat díszítenek (Kalotaszegi bujkák, Baja környéki, Aszód vidéki, Pest környéki kötények, pruszlikok stb.).

A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, "írják" az anyagra, innen a kalotaszegi "írás után varrott" vagy "írásos" elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés. Asszonyok mellett egyébként ritkábban férfiak is lehettek előrajzolók (erdélyi Mezőség, Mezőkövesd), arról is tudunk, hogy Mezőkövesden a különösen gazdag hímzésű halállepedőket szűcslegények írták, rajzolták elő.

A sárközi főkötőn körülférceléssel jelölték ki a nagy motívumok helyét. Széken és Karádon kemény papírból kivágott sablonokat használtak a nagy motívumok előrajzolásához (széki hímzések, somogyi inghímzés). Országszerte kis és nagy poharak körül rajzolják ki a kerek motívumokat. Az előrajzolást mintegy mechanizálja az előnyomó dúcok használata, aminek ugyan vannak előzményei a szűcsmesterségben, de a vászonhímzéseken csak a legújabb stílusúaknál jelennek meg a városi előnyomó üzletek hatására. A vásznat hímző asszonyok rendesen fejből, emlékezésből varrtak, ritkábban másik darab nyomán. Így az invenciónak, minták újraalkotásának minden egyes alkalommal megvolt a lehetősége. Egyes jó varrók készítettek csupán kis mintarajzokat, még inkább a későbbi munkájukhoz mintául szolgáló kis hímzést. A mintakendő műfaja Mo.-on alig ismert, egyébként elnevezésével ellentétben sem külföldön (így: Németo.-ban, Angliában), ahol sok példánya ismert, sem nálunk, nem volt a hímzéstervezés segédeszköze.

Felhasznált irodalom:

Farcy, Louis de: La Broderie du XIe s. jusque' à nos jours (Angers, 1890);

Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I-V., Bp., 1907-1922);

Haberlandt, M.: Textil Volkskunst aus Österreich (Wien, 1912);

Undi Mária: A magyar népi hímzés öltéselemei (Népr. Ért., 1927);

Győrffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930);

Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940);

Meyer-Heisig, E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956);

Václavik, A.: Volkskunst und Gewere (Praha, 1956);

Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961);

Schuette, M. V.-Müller, S.-Christensen: Das Strickereiwerk (Tübingen, 1963);

Boser, R.-Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969);

Boguszlavszkaja, I. Ja.: Ruszszkaja narodnaja Visivka (Moszkva, 1972);

Geijer, Ágnes: Úr Textil Konstens Historia (Lund, 1972).

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Kövess bennünket a Facebookon is!