Díszítő motívumok Buzsákon
Buzsák díszítőművészete a hímzés mellett a fafaragásban is megmutatkozik. Három hímzésfajtát alkalmaznak: a vézást, a boszorkányost, és a rátétes (vagy bécsis) hímzést. Fafaragásnál pedig karcolást, spanyolozást, illetve domborűves faragást készítenek.
Hímzés:
Főbb öltéseik: laposöltés, hamis laposöltés, háromszoros lapos öltés, keresztöltés, lácöltéssor, zsinóröltés, huroköltés, előöltés, és négyzetöltések.
A szűk, rövid ingujjakon a pamutos hímzés keresztben (a gyapjúhímzés a bővülő ujjon hosszában) van elhelyezve. A fehér varrás mintája levelekből, sakktáblaszerű térkitöltő elemekből és merev láncöltéssorokból áll, melyeket nagy hármas laposöltéssel cikkcakk vonalak, tehát háromszögek közeiben helyeztek el. Hasonlóan erőteljes a kék-piros pamutos hímzések zegzug vonala is, csupán ezek közeibe már nagy rozettákat illesztettek. Ezeken a színeket szirmonként váltogatják és láncöltéssel keretezik a laposöltést. Egyes darabok keresztöltéssel készültek, ezeken is megtaláljuk a füzéreket és a huroköltéses spirálokat.
A feltehetően újabb divatú gyapjúhímzés nagyobb öltésekkel és lazább mintákkal jelentkezik; a rozetták között a vidékre oly jellemző többé-kevésbé szétnyitott V alakokkal, melyeknek közei sakktáblaszerűen vannak kitöltve. A hímzéseket subrikával, rátéttel vagy szalagdísszel zsúfolják még. Jellemző a buzsáki hímzésre, hogy a gyapjúszállal varrt ing- és párnavégeket alig lehet megkülönböztetni egymástól, holott általában a testi ruha hímzésdíszeit nem szokás átvinni az ágyi ruhára. További jellemzője a buzsáki hímzésnek, hogy a mintát két, egymástól függetlennek tűnő szélesebb és keskenyebb csíkból állították össze.
Az eredeti vézás hímzés vászonra készül, piros-fekete, illetve illetve piros-kék fonallal, esetenként öt színnel - piros, kék, fekete, zöld, sárga - töltik ki az előzőleg grafitceruzával megrajzolt motívumokat. A községben több, ún. "rajzolóasszony" van, akik a hímzőasszonyok részére, megrendelésre, előrajzolják a motívumokat.
A vézás hímzés leggyakoribb motívumai a rózsa, a katykaringó, a hajó, a csirkeláb, a lánc, és a legyező. Összképét tekintve szimmetrikus, ismétlődő motívumok figyelhetők meg.
A boszorkányos hímzés eredete arégi úri hímzésre vezethető vissza. A kézimunkát az előrajzolt minta szerint a rajzolás vonalán, láncöltésekkel körbevarrják, utána töltik ki magát a mintát, "boszorkányos" öltéssel. Valamikor fehér vászonra varrták a tulipán, rózsa, bimbó, nefelejcs, levélmintákkkal, különböző színű fonallal, az alapot pedig kitöltötték fekete színnel, szintén boszorkányos öltésekkel. Így a kézimunka úgy nézett ki, mintha fekete alapra készült volna.
A rátétes, vagy "bécsis" az egyik legismertebb buzsáki hímzésfajta. A motívum előrajzolás nélküli kivágása, valamint a kivágott anyag ráfércelése a másik anyagra, ezt követően apró, szinte láthatatlan öltésekkel való rávarrása nagy figyelmet, és szakértelmet igényel.
Az alkalmazott motívumok nagyon sok változáson estek át az elmúlt évtizedek során. Kezdetben halotti- és gyermekágyas lepedőkön találkoztunk ezzel a hímzéstechnikával. A régi hímzéeken a motívumok igen esetlegesek, az alkalmazott minták esztétikai megjelenése közel állt a régi konyhák polcainak papírkivágásos csíkdíszeihez.
A régi piros csigavonalas hímzés a XIX. század végére szinte teljesen feledésbe merült, a korábbiakkal ellentétben a ruháikon sem alkalmazták sehol. Ha megnézzük a XIX. század végi halottas lepedőket, a szőttes mintát keretező rátét motívumai nagyon elnagyolt, kezdetleges mintasorok, valóban a papírkivágás egyszerű motívumai elevenednek meg rajtuk. A XX. század elején már csodálatos darabok láttak napvilágot, amelyek már a vágóassszonyok finom ízlésvilágát tükrözik. Az egyszerű mintákat felváltották a bonyolult, művészi kidolgozású virágok, levelek, indák, melyek az ágyterítők mellett a megrendelésre készülő tüll alapanyagú sálakra, ruhákra is felkerültek.
A rátét anyagát, mely piros, kék, vagy fehér színű batiszt, szimmetrikusan összehajtják kettő, illetve négy részre, majd előrajzolás nélkül, ollóval virág és államotívumokat vágnak ki. Aztán kiterítve a rávarrandó alapra - vászon, sifon, vagy tüll anyagra - fércelik, majd a tűvel aláfordított mintaszéleket finoman, gondosan, apró öltésekkel körülvarrják. Leggyakoribb motívum a szegfű, labdarózsa, árvácska, tulipán, cakni, levél, katykaringók, páva, szarvas.
Ma már nagyon kevesen készítik, hiszen már kevés ún. "vágóasszony" él.
Fafaragás
A buzsáki férfiak egyik legfontosabb és sokáig fennmaradó foglalkozása a pásztorkodás volt. A faragás első felvirágzása a múlt század végére tehető, amikor a saját használati darabok mellett eladásra is készítettek kanászbotot, kürtöt, karcolt, vagy faragott kobakot.
Legősibb díszítési mód a karcolás, amikor a díszítendő fába, szaruba, kobakbakéssel mintákat karcolnak, és utána ezt fekete korom és faggyú keverékével bedörzsölik. A karcolásba beragad a színes faggyú, ezáltal kirajzolódik a minta.
A másik eljárás a spanyolozás. A díszítendő felületet ékvéséssel kifaragják, és a helyét színes viasszal beöntik. Ez piros, kék, fekete, zöld színű, ahogy a kinta megkívnája, de lehet egyszínű is.
A karcolás és spanyolozás együtt is megjelenik, Ezzel készülhet borotvatartó, kínáló, kürt, fésű. tükör, stb.
A harmadik a domborműves faragás. Itt a motívumokat késsel, ún. "bizsókkal" ék alakban kivágva faragják a fára, szarura, kobakra.
- Felhasznált irodalom:
Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922);
Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940).
Buzsak.hu: Népművészetünk menüpontja. -